Vagy amit látunk, az befolyásolja a gondolkodásunkat? Vajon melyik felvetés igaz?
Azt, hogy az ingerek sokaságából mit észlelünk, a figyelem határozza meg. A figyelmünket az idegrendszer, az érzékelés, az észlelés és az értelmezés szabályozza. Az érzékelés során egyszerű és összetett ingereket tapasztalhatunk meg, aminek a mélységét megszabja a befogadóképességünk, és az érdeklődésünk mértéke. Míg az észlelés és az értelmezés eleve is az idegrendszer magasabb szintjeihez kapcsolódik. Tehát azaz ember képes összetettebb, érzékletes benyomásokat szerezni a világról, aki viszonylag nyugodtan, békés állapotban, nyitottan figyeli az őt érő jelenségeket. Azokra őszintén reflektál, majd szeretetteli módon reagál.
Ez feltételezi, hogyha felszínes és gyors benyomások alapján hozunk ítéletet arról, amit tapasztalunk, akkor nagyon csekély részét érzékeljük a valóságnak. Valamint, ha idegesen, szorongó állapotban kell valamire figyelnünk, akkor szétszórt információk alapján töredékét tudjuk befogadni mindannak, ami például egy beszélgetésben elhangzik. Ha kevés információ alapján vonunk le konzekvenciát a tapasztalati élményből, méghozzá kimerülten, fáradtan akkor vélhetően nyitottság helyett zárt módon fogunk gondolkodni arról, amit észlelünk. Csökken az esélye annak, hogy ilyen szűk tudatossági síkon önmagunkra is figyeljünk közben, nem hogy a másik fél érzéseire, megéléseire.
Az észlelésünk kihat a gondolkodásunkra!
Elmondhatjuk tehát, hogy erősen igénybevett fizikai- és lelkiállapotban romlik a befogadóképességünk mindarra, ami ingerként ér minket és hat ránk a külvilágból. Ha nem karbantartott az életvezetésünk, és nem végzünk pszichológiai értelemben vett önismereti munkát, megeshet, hogy áldozatai leszünk a környezeti hatásoknak. Hiszen minden, ami befolyik onnan információként szűretlenül a nyakunkba ömlik, amikor mi magunk nem vagyunk jól! Ha rendszeresen azt észleljük, hogy veszély leselkedik ránk (mert a környezet ilyen üzeneteket küld felénk) és ezt nem szűrjük meg, nem elemezzük, nem járunk a végére a dolgok igazságtartalmának, akkor csapdába csalhat minket a saját személyiségünk!
Ugyanis a kontrollálatlan negatív ingerek torzítani kezdik az érzékszervi benyomásainkat, az érzelmi állapotainkat és a gondolkodásunkat. Ha a személyiségünk hosszan van torzulásoknak kitéve, elveszíthetjük a stabilitást, fellazulhat az énképünk szerkezete, majd elkezdhetünk labilisan működni. Amikor bizonytalanok vagyunk kételkedővé válunk, úgy keressük az egyensúlyt, hogy valóság alapú kapaszkodókat hajszolunk, de közben nem vagyunk kapcsolatban a valósággal. Azonban a labilitás miatt, szélsőségekbe kapaszkodunk, hiszen hol ide, hol oda billent minket minden.
Ha bizonytalanok vagyunk, akkor csökkennek a megküzdési képességeink, az észlelésünk tovább romlik, hangulatingadozásaink lehetnek, és következetlen döntéseket hozhatunk. Amikor hosszan fennáll egy ilyen vagy ehhez hasonló periódus, akkor az idegrendszer, a hormonrendszer majd a teljes bioritmus is elkezd alulműködni. S ekkora már kialakulhat a belvilágunkban tapasztalt negatív élmények kivetítése a külvilágra. Tehát ha a stresszes külső világ belső tapasztalattá válik, létrejön a belső káosz, amit innentől mi magunk is visszavetítünk a környezetünkre. Ördögi körré, pszichológiai bravúrrá fordul, s végül kiszámíthatóvá válik minden reakciónk. Ugye nem is kell olyan sok minden ahhoz, hogy egy pszichológiai művelet részese legyen a törékeny emberi életünk?
Belső világunk, és a külső világ szoros kölcsönhatásban vannak
Az önismereti munka, sokak által még napjainkban is nehezen értett fogalom. Valami olyasmi, amire vagy rávágja a legtöbb ember, hogy „persze én ismerem magam, hisz magammal élek”, vagy azt mondja, hogy „köszi nem hiszek az asztrológiában, vagy az ilyen spiri izékben…” Miközben a lelki értelemben vett önismereti munka igen csekély része az, amit könnyedén ki tudunk jelenteni magunkról. Sokkal inkább része minden olyan mély tudattartalom és információ magunkról, amit kitartó segítő beszélgetések során, önvallomások formájában térképezünk fel magunkról. Az asztro, ezo meg spiri izék pedig az életünk olyan mélyvalóságai, amikkel ha valódi kapcsolatra lépnénk nemigen mernénk többé bárgyú szófoszlányokkal közönségesíteni.
Akik azonban nem járnak be önmagukban ilyen utakat, bagatellizálással és cinizmussal próbálják azokat megszégyeníteni, akik sokkal többet tapasztalnak az életből, mint ők maguk. Az önismereti munka az élet rejtelmeinek megismeréséhez vezető út, ami során megismerhetjük a mikrokozmosz – makrokozmosz összefüggéseit. Kint és bent örök körforgásban szüli egymást. Hat ránk a világ, mi pedig visszahatunk a világra. S míg az Egyetemes Rend (abszolútum) állandó, addig a világ folyamatosan változó minőség. Mindebben a gyönyörű teremtettségben az egyén pedig fejlődő, de ehhez ismerni kell önmagunkat, és a világot amelyben élünk.
A változás az alapminősége az anyagi létnek, annak az emberi világnak, amibe születtünk, s amiből egyszer mind meghalunk. Ez a változás, önismeret nélkül az állandóság hiányát fokozza bennünk, és instabil állapotot eredményez az életünkben. Így nehéz fejlődni, felnőtté válni és érett személyiségekké! Mégis sokaknak sikerül. Vajon mi a kulcs?
A fejlődés egyik elengedhetetlen feltétele a biztonságérzet, amit a változó világban nehéz megszerezni. Ezt a belső feszültséget sokan úgy próbálják megoldani, hogy javakat szereznek, hiszen azok a biztonság látszatát keltik pl. autó, ház, státuszok. Ez azonban önbecsapás, hiszen bármikor elveszíthetjük ezeket a javakat, elég hozzá egy baleset, egy válóper vagy egy rossz üzleti döntés. Az emberi életút során hosszasan futunk ezen a végtelenített szalagon, míg meg nem kérdezzük egyszer: miért? Mi végre a gépiesített robotolás, és anyagi javak felhalmozása egy olyan biztonságérzetért, ami épp oly törékeny, mint maga az emberi lét?
Ahogy gondolkodunk önmagunkról úgy viszonyulunk másokhoz
A kiébredés a robotizált életvitelünkből, a „miért” – egyszerű kérdésével azonban, komoly minőségi változást hozhat az életünkbe. Elindíthat minket az önismeret útján, ahol felfedezhetjük gyönyörű belvilágunkat, az ősi szellemi hagyatékunkat, és az emberi erőforrásainkat. Önmagunk mélyebb feltérképezésével pedig elérhetjük az egyetemes, örökérvényű erények felismerését is, amik segítségével az életünket nemesebb, értékteremtőbb síkra is terelhetjük.
A világ a felületes szemlélőnek, pusztán csak látszat képét mutatja, ahogy a felszínes emberi kapcsolatok sem tükröznek hűen minket vissza. Önmagunk megértését a hétköznapokban, a gyors és kapkodó emberi reakcióink, indulataink akadályozzák. Ezért a bölcs ember nem mások elmélyülésén szórakozik, hanem önmaga is önismeretre törekszik. Épp jókor vagyunk a jelenlegi élethelyzetünkben, hogy megpróbáljuk megvizsgálni ebben a társadalmi kihívásban mit tudunk megtenni fejlődésünk érdekében?!
Napjainkban elkeserítő látni, ahogy emberek- emberek ellen fordulnak, kevés megalapozott tudással, csak mert mások másféle szemléletben mernek hinni, mernek másképp gondolkodni. Ha nem vagyunk elég stabilak önmagunkban, és a stresszhelyzetek miatt meginog a véleményünk valamiről, hajlamosak vagyunk önigazolásokat keresni. S ezekben a lelkiismeretünk megnyugtatására használt indokokban, gyarlóvá válhatunk. Ha nem vagyunk elég gyengédek önmagunk felé, akkor a környezetünkkel sem tudunk azok lenni, és eltiporhatjuk mások, saját szabad döntéséhez, és elképzeléséhez való jogát.
Ha tudunk azonban egy kicsit fékezni, megvizsgálni az érzelmi helyzetünket, és empatikusabban fordulni egymáshoz, akkor méltóbb módon kerülhetünk ki közösen ebből a kritikus társadalmi helyzetből is, amibe csöppentünk. Ha bármilyen élethelyzet során tudunk tanulni magunkról, s elindulunk az önelfogadás, önszeretet útján, mások felé is könyörületesebbé válhatunk. Az évvége kedvezhet ennek a meglassulásnak, az új év pedig ideális lehet, hogy visszatérjünk a szeretethez, és egymás elfogadásához.
Csete Nikoletta
Egészség coach
Szupervizor
A cikkben szereplő képek a Pixabay fotóletöltőről származnak.
