Haladó korszakba léptünk, az orvostudomány is egyre inkább elismeri, hogy a test – lélek – elme egysége elválaszthatatlan egymástól.
Napjainkban már elfogadott gondolat, hogy nem elegendő a testi folyamatainkkal foglalkozni, amikor gyógyulni akarunk. Én, mint személyiségfejlesztő szakember, s mint Egészség coach nemrég egy altatóorvos kollégával beszélgettem arról, hogy hogyan kerülünk kapcsolatba az elménkkel, amikor egy-egy műtét előtt/alatt felkészítenek minket a mesterséges altatásra, és érzéstelenítésre. Úgy gondolhatunk erre, hogy csak a testünk állapota változik meg, kioldanak az érzékszervi tapasztalataink, alszunk egyet és nem érezzük a fizikai fájdalmat. Kevesen gondolkodunk azon, hogy az elménkhez is hozzáférést adunk ilyenkor, pedig micsoda bizalom amit az orvosok kezébe helyezünk. Részeink azonban nem választhatóak el egymástól.
Szükségünk van a testünkkel való kapcsolatra!
Egy éve velem is megtörtént, 2020 legrettegettebb démona hozzám is közel jött! Már 2 hete fájt a torkom, reggelente megindult az orrom. Vacakoltak az ízületeim, olyan kimerült voltam, mint még soha! Nem tudtam koncentrálni. A meditáció (TM) sosem tapasztalt mélységben oldotta a stresszeimet, minden alkalom olyan volt, mintha kősziklákat bontana le a mellkasomról. Éjjelente agyaltam, de nem tudnám megmondani min, egyszerűen csak tekert az agyam. Fáztam, és úgy éreztem körbeleng valami, de ekkor még nem mertem odanézni, hogy mi. Majd megéreztem a tüdőmben a változást, halkan kopogtatott az ajtómon, a hörgőimen keresztül csengetett. Sáros lábát a belégzéseimbe törölte. Kicsi fullánkjaival finoman karcolta végig a kilégzéseket. Éreztem, de még mindig nem mertem foglalkozni vele.
Nem sokkal később száraz köhögésem lett. A köhögéssel berúgta az ajtót rendesen mindaz, amivel nem mertem szembenézni. Azt hittem kiszakad a tüdőm. Ekkor már nem tudtam nem odanézni! Halálfélelmem volt.
Próbáltam megosztani a félelmeimet a szeretteimmel. Volt, aki életviteli tanácsokat adott, volt aki azt akarta fojtsam el magamba az egészet. Volt, aki jobban pánikolt mint én, és őrjöngve szidni kezdte a járványhelyzetet. Volt, aki bagatellizált, és aki meg sem hallotta, hogy félek. Volt, aki lelki és testi tanácsokat adott, s olyan is, aki némán hallgatott, megbénult, és valahogy véletlenül cserbenhagyott. Senki sem kérdezte meg, hogy én hogyan vagyok ezzel a félelemmel, mit jelent nekem?! Senki sem ajánlotta fel, hogy egyszerűen csak állja a sarat, és meghallgat. Teret enged a feldolgozásomnak, hogy velem lehessen az én élményemben. Hogy bármi is várjon rám, azzal ne legyek egyedül majd…
Szükségünk van a lelki kapcsolatunkra önmagunkkal!
Ahogy figyeltem a szeretteim reakcióit, megértettem őket! Senki sem tud figyelni rám, mert magukkal sincsenek kapcsolatban az emberek a stressz miatt. Évek óta társadalmi kihívásokban vagyunk, amikben egyénileg kell megérteni önmagunkat. A barátaim, a félelmeikkel kerülnek kapcsolatba, de valójában még arra sem reflektálnak, csak az áldozatául esnek. Ekkor dühös lettem a félelemre: te az emberek közé állsz! Te az emberek, és a szeretetteli figyelem közé állsz! Te a gyógyulás útjában állsz!!! – mondtam ki hangosan is egyik este, ahogy csalódottan kinéztem az ablakon. Ekkor már egyre kevesebb levegőm volt. Úgy éreztem, hogy egyedül vagyok az életemben, pedig rengetegen szeretnek. Vannak rokonaim, barátaim, közösségem. Mégis egyetlen ember sem akad, aki azt mondaná – itt vagyok, meghallgatlak, figyelek, beszélj róla.
Pedig pont ennyit tudnánk tenni egymásért, amikor valaki kihívással néz szembe. Ennyit. És akkor leesett a tanulság! Ha nem fordulunk vissza egymáshoz, nem fogunk tudni megküzdeni a közelgő évek járványaival. Amik jönni fognak, vélhetően lesznek mutációk, kombinációk, melyekkel sokkal könnyebben meg tudnánk küzdeni, ha közben nem veszítenénk el egymást.
Szükségünk van az elménkkel való kapcsolatunkra is!
Amikor kapcsolódtam a testi tüneteimmel, majd az érzéseimmel; szinkronba kerültem magammal. Tudtam, hogy az elmém, gondolataim irányítása a következő lépés ahhoz, hogy meg tudjak küzdeni a kialakult helyzettel. Vizet forraltam, közben bekapcsoltam a kedvenc zenémet. Leforráztam Gyuri bácsi Bodzateáját. Ázni hagytam. Mézet csepegtettem egy kanálra, megettem. Lassan átadtam magam a zenének. Előszedtem a vastag téli zoknikat, és a kedvenc itthoni pulcsimat. Feljebb vettem a fűtést, meggyújtottam egy gyertyát. Alkonyodott. A város egyre halkult. Felhívtam a háziorvost, hogy átbeszéljem vele a teendőket, ő ellátott tanácsokkal, és megnyugtatott.
Utána a teával bekuckóztam az ágyba. Behunytam a szemem, a szívemre tettem a kezem, együttérzés nyílt bennem. Istenem, segíts másoknak, hogy figyelni tudjanak magukra, és egymásra! – suttogtam. Sírni kezdtem. Senki sem hibás, ezzel mind egyedül vagyunk! – mondtam magamnak – akkor tudunk egymásnak segíteni, ha önmagunkkal kapcsolódunk, és megértjük az élethelyzeteket, amiben vagyunk. Miután együtt éreztem a szeretteimmel, lassan letettem a bögrét, és megkérdeztem magamtól – nos, készen állsz?
Megsimogattam a mellkasomat. Remegni kezdtem. Nagyon féltem. Itt vagyok, meghallgatlak, figyelek, beszélj róla! – suttogtam magamnak. Potyogtak a könnyeim. Töretlen volt a hitem önmagamba, hogy képes leszek szembenézni a belső félelmeimmel egyedül is, de az elmúlt hosszú-hosszú hónapok egy kicsit kikezdték ezt az ösztönös élni akarást. Ám ekkor ezt is megértettem, hogy a külső, másoktól származó információk bárkire hathatnak. Engem is elért, hiszen a tüneteimet látva kételkedni kezdtem, mégpedig olyasmibe, amiben a legügyesebb vagyok. Az életben maradás, a szívós itt maradás – hirtelen omladozni kezdett. Mi van, ha ezúttal én sem maradok?– szakadt fel bennem az első kétség. Hagytam kisírni a félelmeimet. Vele voltam. A bizonytalansággal. A tehetetlenséggel.
Gyere, beszélj! – suttogtam újra, és éreztem hogy a figyelem amit a tüdőmre helyezek, felerősíti a félelmeimet és a nehézlégzést. Nem baj, ne félj, akkor is itt vagyok, ha ez most nehéz – gondoltam. És a tenyeremben keletkező melegségre figyeltem. Majd a félelmetes gondolataim közötti csendekre. Kapcsolódni kezdtem a zaklatott légzésemmel, és hallgatózni kezdtem a csenden át. Figyelni akartam magamra. A tüdőmre. A hörgőimre. Beszéljetek hozzám! Meséljetek mitől féltek? Mesélni kezdett a testem. A lelki folyamataim feltárultak. Az elfojtott dilemmák az elmúlt hónapokból kiömlöttek a takarómra, és elfogadó gyengédséggel igent mondtam rájuk. Itt lehettek! Jogotok van az élethez! Szabad félnetek!
Egy ideig hallgattam a kizuborgó stresszeimet, majd szépen egyesével válaszolni kezdtem rájuk, önmagamnak.
A küzdelemhez szükség van minden részünkre!
Minden megnyugtató választ a kérdésekkel egyberingattam. S eldöntöttem, hogy hagyok nekik időt összeérni. Hiszen nem várhatom el magamtól, hogy gyorsan küzdjek meg olyasmivel, amivel még sosem találkoztam. De azt eldöntöttem, hogy ott akarok magammal lenni ezen az úton, bármi is várjon rám!
Este lett. Valami megváltozott. Az idő és a figyelem amit magammal és a halálfélelemmel töltöttem, átlényegült. Lassan kimentem a konyhába, bevettem a C, a D, a B vitamint, kalciumot és a magnéziumot. Megittam a teát. Kamillát forráztam, inhaláltam. Pont úgy, ahogy anyu tanított rá gyerekkoromban. Bebújtam a törölköző alá, a könnyeim egybemosódtak az arcomon lecsapódó párával. Anyura gondoltam. Imádkoztam érte, és mások édesanyjáért is.
Uram add, hogy kapcsolódni tudjanak ők is magukkal! Hogy a világban lévő felnőttek, akik valakik gyerekei, lélekben ott tudjanak lenni, ha bármitől megijednek az anyuk és apuk. Uram adj erőt a világ félelmeihez, hogy mind képessé váljunk most meglassulni, kapcsolódni magunkkal, és egymással!
Elalvás előtt arra kértem a belső érzéseimet, hogy gyógyítsák éjjel a tüdőmet. Arra kértem a testemet, hogy mondjon igent az életre. Mélyen átadtam magamat a testembe vetett bizalomnak és a lelkem iránti hitnek. Itt vagyok! Szeretlek tüdőm, szeretlek titeket hörgőim! Szeretlek légcsövem! Szeretlek lélegzet. Szeretlek élet!
Ezekkel a gondolatokkal aludtam el….
Szeretnék még élni! – ez a gondolat nyitotta ki reggel a szemem! És fogok is! – ültem fel az ágyban. Egy kicsit több levegőm volt ezen a reggelen, és kevesebb szorongásom. Nem köhögtem annyira erősen már. Kicsit több lett az erőm. Nem fájtak olyan lüktetően az ízületeim. Mantrazenéket hallgattam, nem sokkal később észrevettem, hogy mosogatás közben dúdolok. Tudod ez mit jelentett? Azt, hogy az orvosi protokoll mellett a saját testem, lelkem és tudatosságom ereje kiegészítette a gyógyulási folyamatot. Azt, hogy az egyéni belső erőforrásainkat nem szabad figyelmen kívül hagyni, amikor gyógyulni akarunk.
Tarts velem a következő cikkemben is, mert további hasznos, önismereti gondolatokkal fogok érkezni hozzád.
Csete Nikoletta
Egészség coach
Szupervizor
A cikkben szereplő képek a Pixabay fotóletöltő oldalról származnak
